A nevem Emelie Endre. 6 és fél hónapra születtem 1997. június 6-án. Születésem során az oxigénhiány eredményeként kétoldalú spastikus CP-sérülést szenvedtem. A sérülésem elsősorban a lábamat érinti. Csökkent az erő, egyensúly, koordinációs zavarok és problémák a finom motoros képességekkel.
A legkorábbi emlékeimben is az van, hogy szeretnék kipróbálni különböző sportágakat. 2009-ben, amikor először pingpongoztam rögtön tudtam, hogy ezt akarom folytatni. Az első néhány évben csak egy para-atlétikai klubban gyakoroltam, de az elmúlt években más fogyatékossággal élő emberekkel is edzek és versenyezek. 2013 őszén részt vettem az első nemzetközi versenyen a Svéd Nemzeti Csapatban, és azóta két európai bajnokságon is, a legutóbb 2019-ben Helsingborgban.

Az évek során sok időbe telt, hogy megtaláljam az asztaliteniszhez megfelelő típusú ortéziseket és cipőket. Amikor elkezdtem játszani még a szokásos műanyag boka-láb-ortéziseim voltak –merevekés nehezek. Megpróbáltam ortézisek nélkül is játszani, de gyorsan rájöttem, hogy a lábamnak támogatásra van szüksége. A kihívás tehát az volt, hogy találjak egy olyan könnyű ortézist, ami lehetővé teszi a mozgást, de mégis jó támogatást ad.
A megoldás egy para-táborban jött. Beszélgettem egy olyan sráccal, aki ToeOFF-ot viselt és javasolta, hogy próbáljam meg őket. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam azt, amit kerestem.

Ma ToeOFF FLOW-val járok mindkét lábamon. A ToeOFF lehetővé teszi, hogy stabil legyek a tenisz asztalnál, és mozoghatok anélkül, hogy a elbotolnék. Az eszközök fontos részévé váltak a céljaim elérésének.

Rövid távú célom most az, hogy bejussak a Tokiói Paralimpiai Játékokra.
Hosszú távon az a célom, hogy a világ legjobb asztaliteniszezőjévé váljak.

Már gyerekkoromban is szerettem a különféle sportokat. Nagyon fiatal koromból is vannak olyan emlékeim, hogy versenyezni akartam és kihozni magamból a legjobbat. Gyakran elestem, botladoztam és megsérült a lábam, de nem foglalkoztam ezzel. Leporoltam magam és folytattam. Mindig azt hittem, hogy csak ügyetlen vagyok …

Körülbelül 10 éves voltam és még mindig aktívan sportolni és versenyezni akartam, de rájöttem, hogy nem vagyok olyan jó, mint a barátaim. Amikor az osztálytársaim csapatokat választottak az iskolában, mindig én voltam az utolsó, pedig tényleg megpróbáltam a legjobb tudásomat adni.

Az agyam visított a testemnek, hogy fusson, és belül azt hittem, hogy mindenkit legyőzhetek! Úgy éreztem, hogy gyorsan futok,de a végén mindig a többiek mögött haladtam át a célvonalon. Jelentős erőfeszítéseim ellenére kevés sikert értem el. Ez egészen 25 éves koromig tartott, amikor diagnosztizálták nálam a Charcot-Marie-Tooth betegséget..